Nem a koromra utal a 63-as szám, hanem arra, hogy a standard hordóbatöltési alkoholfok, azaz 63,5% abv fölött fogok kóstolni, méghozzá este. A kóstolásoknak amúgy is szeretem megadni a módját: mindegyik kis minta egyszeri lehetőség arra, hogy egy adott whiskyt megkóstoljak, így hát a legjobbat akarom kihozni belőle. Ha nem vagyok a topon, nem kóstolok, nem herdálok el értékes mintákat félgőzzel működő ízlelőbimbókra.
Ma este viszont úgy érzem, hogy néhány régebbi mintát kell elővennem. Ezeknek sem jó, ha sokáig állnak – párolognak, oxidálódnak, hiába csak egy kisüveg, biztosan nem jó, ha hónapokig porosodik egy dobozban a száraz lakás levegőjével körülvéve.
A választás néhány Bunnahabhain mintára esett, amik közül kettő brutális alkoholfokkal érkezik: nemhogy 63, de 65 fölött járunk. Lehetne mondani, hogy „Részeg vagy, abv, menj haza”, de ezek után szerintem én leszek spicces, hiszen eleve nem gyakori, hogy 60-as abv fölött kóstoljunk, pláne nem 65.
A skót whisky világában a 63,5% abv amolyan standardnak minősül a hordóba töltéskor. A hosszú évtizedek során kikísérletezett, megtapasztalt érlelés során ezzel az induló alkoholfokkal következnek be olyan kedvező hatások, amiket aztán a whisky karaktereiben érhetünk tetten (bekövetkezik ez magasbb értéknél is, csak rosszabb hatékonysággal). Na meg az évenként elpárolgó whiskyvel együtt az alkoholerősségből is veszít a párlat, hiszen a nedves, sötét raktárak mélyén magas a páratartalom, a hordó és a szabad levegő egyensúlyra törekszik. Csökken a mennyiség, csökken az abv is. A 19. században nem volt mindig így, régen alacsony volt, de 1848-tól a raktározott whisky alkoholfoka akár 71% is lehetett legálisan. A magasabb töltéskori alkoholfok ugyan kedvezőbb abból a szempontból, hogy kevesebb hordót kell megtölteni és raktározni, de a gyorsabb párolgás és a lassúbb érlelődési szakaszok (és a már említett karakterképző kémiai hatások hatékonysága) miatt az alacsonyabb töltési erősség kedvezőbb.
Vannak azokban esetek, amikor magasabb alkoholfokkal kerül az új párlat a hordóba. Ennek mindig van valami oka, ha más nem, a kísérletezés.
Nem tudjuk, hogy a mai két minősített esetben mi volt a szándék a Bunnahabhainnál, de egy biztos: 11 év érlelés után is elképesztő magasságokban járunk, ami az abv-t illeti. Hogy maguk a whiskyk hol járnak, az minjdárt kiderül! Ennek is neki kell egyszer állni, ezt a munkát is el kell végezni…
Bunnahabhain 2009 Signatory cask #900074 (b.2020) (67,3%)
First fill sherryhordóról van szó, ami azért lesz érdekes, mert a másik minta is ilyen hordóban érlelődött, a lepárlás dátuma ugyanaz, de mivel nincs két egyforma hordó, jó lesz megfigyelni a különbséget. A Signatory híres a jó minőségről, lássuk, hogyan választott első töltésű sherryhordót.
Szín: borostyán Illat: egyáltalán nem kapunk alkoholos pofont az arcunkba, helyette viszont jön bakelit, gumi, égett cukor, odaégett pirítós, mondhatni iskolapéldái az erős sherryhordós behatásnak. Bőr, dió, mogyoró. Gyümölcsösség csak később érkezett, baracklekvár formájában. Vízzel – ami határozottan kell neki – a gyümölcsösség megmarad, de gyengül. Megérkezik az édes maláta. Kicsit több idő elteltével „lefolyószag”. Íz: lássuk tisztán! A 67,3% nem játék, nehezen is megy le a korty. Viszont minél tovább őrzöm a szájüregben, annál nehezebb lesz minden. Erőteljes fás jegyek, túl sok. Még egy korty, persze, adjunk az érzésnek…gumi, aszalt gyümölcsök, bors. Vízzel előjön egy kis szerecsendió, a lecsengésben erőteljes a hordóhatás.
Bunnahabhain 2009 vanWees The Ultimate Cask Strength cask #900078 (b.2020) (68,9%)
Ilyen magasságokban talán abszinttal jártam utoljára, a pálinka az itt maximum könyöröghet. Ott ugye már ennél alacsonyabb alkoholfokon is a kemény berúgás a cél, itt meg valami illatokat és ízeket kellene kicsikarni, hogy írni tudjak róla.
A The Ultimate hordószáma néggyel nagyobb, mint a Signatory-féle palackozás, ami olyannyire közeli, hogy a lepárlás napja is azonos.
Szín: vörösréz, sötét borostyánIllat: szuperédes illat, már levegőzés után. Cukormázas-mézes pörkölt mandula, cukrozott popcorn, szivardohány- és levél, szilvalekvár. Pirított kenyérkockák (crouton). Elképesztően gazdag illatvilág, vagy csak az én orrom nyílt ki ennyire. Persze megjön a dohos borospince illata is. Vízzel (itt már elengedhetetlen) szilvalekvár, pörkölt maláta, vaníliarúd, mogyorókrém, gyanta. Íz: mint amikor valami komoly chilit kóstol az ember – szétégeti a szájat, de közben érzed, hogy van benne íz. Az illatból már megismert édesség folytatódik itt is, grillázs, húzós tanninosság és alkohol, meggylekvár, ugyanakkor fás és malátás is. Vízzel tömény erdeigyümölcs, minőségi kakaópor, menta, maláta, műanyag – kétszer adtam hozzá vizet, de érzem, hogy nem történt hiába.
Ugyan írtam az elején, hogy a Signatory általában jó minőséget takar – ami igaz is – de nekem most a vanWees palackozása volt a nyerő. Ha már ilyen magas alkoholnál járunk, akkor is tud valamit mutatni a párlat Ha viszont szakmai oldalról nézzük a dolgokat, ugyanaznapi töltés, ugyanannyi érlelés, két különböző hordó – ezek akár egy palackozó tulajdonában is lehetnének, de mégsem így történt. Ha ettől eltekintünk – pártatlan review, vakkóstoló lett volna – akkor is szuperül kijönnek a különbségek és nem társítunk képzeteket palackozókhoz, de még márkákhoz sem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
