Zárt körben tartott kóstolósorozatunk következő része fontos péntek estének ígérkezett, melynek során a régi, "oldschool" whiskyk és azok kóstolása volt a sorvezető, hat régi palackozással.
A komolyabb szintű whiskykóstolásban és úgy általában a whiskyvel való ismerkedésben is az egyik legnehezebb topic a régi whiskyk kérdése, azoknak a kóstolása és leginkább a megfelelő helyretétele. Fejben, a maltbankban, összefüggéseiben és mindenhogyan. Egy ilyen este kevés is rá, hiszen hiába bontottunk fel több, mint egymillió forint értékű whiskyt, csak a felszínt kapargattuk. De az effajta tudás megszerzésének itt is – ahogy bármilyen más hobbinál vagy szakmai ismeretnél – ára van. Olyan italokat kóstolni, amelyeket a szüleink születésének idején, vagy utána nem sokkal pároltak le, több, mint felemelő és persze tanulságos.
Többször, többféleképpen próbáltam már én is helyretenni magamban ezt az oldschool kérdéskört, de inkább úgy voltam vele, hogy várjuk meg azt az időpontot, alkalmat, amikor erre jó lehetőség nyílik. Hiába tudtam már belemászni a témába magamtól, hiába vannak a polcon elérhető közelségben régi whiskyk, egy tapasztalt vezetett kóstolóval, társaságban más szemszögből is megláthatunk dolgokat, és itt ez volt a lényeg. Nemcsak a kóstolót tartó véleményét, de egymás gondolatait is. Mindig ez a jó a közös kóstolásban. Azt nem mondom, hogy mindennel egyetértek és én is mindent így gondolok a régi dolgokról, de az érzelmeket és a (szakmai) tényeket itt most ketté kell választani. Szabad-e vajon érzelmi alapon megközelíteni, ami szakmai, és szakmai alapon, ami érzelmi? A történelmi, szakmai tények tények maradnak, azokon nem lehet vitatkozni. A technológiai fejlődéshez társítható és az italban azt lekísérő változások tetten érhetőek, a régi termék és a mai termék összehasonlítható, leírható, persze mindez egyre nagyobb anyagi áldozat árán tehető csak meg. A nosztalgia, a „régi”, az „oldschool” ha úgy tetszik, pedig mindenkinek mást jelent, más emlékekben manifesztálódik. A régi italok kóstolása során nemcsak a kort, az akkori viszonyokat kell helyretenni, hanem az aromák megfelelő artikulálása is fontos. Azért, hogy meglegyen az alap, hogyha majd akkor, amikor már nem fogja senki a kezünket, amikor egyedül járunk majd a régi maltok fölénk tornyosuló sziklafalán, akkor legyenek kapaszkodók.
Ez az oldschool kóstoló nem izzadságszagú volt, hanem előremutató, friss és hasznos. Érlelni kell a megszerzett ismereteket, aromákat és a legrosszabb az egészben az, hogy végső soron ez mind az enyém, hiszen kinek mondjam el aztán hétfőn? Kivel osszam meg a hétköznapjaimban, hogy milyen volt egy 1961-ben lepárolt Glen Mhor? A legtöbb, körülöttem élő embert annyira profán, hétköznapi és egyszerű dolgok foglalkoztatják, annyira a jelenben és a földön élnek, hogy ebbe az egészbe még csak belekezdeni sem tudnék.
Nézzük, mik voltak a whiskyk! Hat palack nyílt ki, ezek közül a legfiatalabb is olyan volt, amelyet a 80-as években palackoztak, tehát a párlat minden esetben a 70-es vagy a 60-as évek terméke volt. Egy olyan korszaké, amely látta a mai single malt palackozások előfutárának mondott megjelenéseket, olyan korszaké, ami a whisky 20. századi hanyatlásának ideje előtt zajlott, de már annak az előszobájában, aztán nappalijában.
A whiskyk mindegyike a kóstolás pillanatáig minimum 30 percet levegőzött, oxidálódott (a legtöbb, de lehet, hogy az összes palack tartalma először találkozott levegővel a 70-es, 80-as évek óta). A kóstolón résztvevők a hazai szcénában tapasztalt, sokat kóstolt dramtársak, a lepárlókat nem is tárgyaljuk részleteiben, én az olvasó kedvéért teszek ide pár sort mindegyikről.
1. Glen Elgin Pure Highland Malt, 80-as évek közepe (43%) – első benyomás: lágy, vanília
A Glen Elgin Distillery ma a Diageo istállójához tartozó lepárló a Speyside-on - azaz a Highlanden, mert az oldschool whiskyk idejében nem volt még ilyetén megkülönböztetés. Ma könnyed, gyümölcsös whiskyként ismerjük, egyébként 1900-ban kezdte meg működését.
Ez a Glen Elgin palackozás a 80-as évek terméke, állítólag egyáltalán nem housestyle ízvilág. Kellemes, gyengéd. Innen fogunk menni az oldschool felé? De aztán megértjük, miért. Ez a bevezetés, Glen Elgint mindenki kóstolt, többet is, többször is. Mait.
Szín: arany Illat: lágy, halvány illatok még 30 perc levegőzés után is. Lágy citrusok, talán száraz fű, a háttérben élesztő. Pár csepp víz vaníliára nyitotta az ajtót, de még mindig mérsékelt. Nem tudom eldönteni, hogy az orrom nem jó, vagy tényleg ennyire gyenge, mert akikkel kóstolok, ők bemondanak olyan illatokat, amiket én nem érzek. Íz: ízben egyáltalán nem édes, sőt, határozott karaktereket mutat, sokkal intenzívebb, mint az illat. Mintha illata nem is lett volna, csak íze. Műanyag, viaszosvászon, van benne valami nehéz. Öreg gumi? A csűrben rohadó szalma, a gerendán régi bőr? Mi lenne, ha csak attól, hogy tudjuk, hogy oldschool, nem társítanánk automatikusan olyan illatokat, amik régi, elmúló dolgok illatai? Vízzel még komorodik, megmutatja az alkoholt és az öreg műanyagot egyszerre. Nem mondom, hogy kellemes íz – határozott, érdekes, de ittam már kellemesebb maltokat, régit is.
2. Bladnoch Pure Lowland Malt (40%) - első benyomás: mogyoró, nyomdafesték, magazin lapjai
A Bladnoch a Lowland régió gyermeke. A lepárló az 1800-as évek végén kezdi meg a termelést. Hányattatott sorsa (több bezárás, tulajdonosváltás) után 2015-ben egy ausztrál üzletember vásárolta meg és nyitotta újra 2017-ben. Azóta a főzde visszakerült a fókuszba, a Lowland öreg ikonja ő. Jobban csengő nevű régi ismerősei már a múltba vesznek, noha a Lowland igazi gyöngye, a Rosebank feltámadt hamvaiból.
A kóstolt palackozás 70-es évek elejéről származó párlat, 80-as évek eleje kiadás, whisky geek körökben ez egy jól ismert palack. Lássuk.
Szín: óarany Illat: itt már első illatolásra is hozott hangsúlyos illatot, ami a mogyoró volt. Miután megkapta a 40-45 perc levegőzést, szépen jöttek a nyomdafesték, tuttifrutti, gyógynövény/fűszernövény…talán zsálya? Mentol. Majd eltűnik. Eltűnik és megjelenik, mármint az egész illatvilág. Aztán van még másfajta fűszer is, állott szegfűszeg. Illóolaj, mondják. Vízzel finom farmosság, animalitás. Íz: keksz-szerű kakaós sütemény, ami száraz keksz. Szárított, pörkölt mandula, amit ott hagytál a zacskóban. Pár csepp vízzel, de tényleg csak pár cseppel bejön az öreg raktár, földesség, maláta és gabona. Lecsengésében régi vászonanyag. Öregapád összehajtogatta a régi, vaskos szövetet.
Itt már érezni, amit ezeknél a régi whiskyknél szoktunk, hogy ami a palackon 40% vagy 43%, az ízérzetben nem annyi – hanem több.
3. Linkwood „Pure Highland malt” Over 12yo (white label) – első benyomás: gyógynövény
A Linkwood a Diageo cégcsoport tulajdonában van, ma kapható hivatalos kiadása a Flora & Fauna sorozatban megjelent 12 éves palackozása, azonban független palackozók keze alatt számtalan jó Linkwood született már. A főzde 1824-ben kezdi meg a termelést. Érdekesség, hogy a Clynelishhez hasonlóan a Linkwoodnál is felépült egy másik épület az eredetivel szemben, de a skót whisky szabályváltozásainak köszönhetően két különböző helyen lévő lepárlót nem lehet ugyanúgy hívni. Itt nem történt átnevezés, mint a Clynelish-Brora páros esetében, a másik site kísérleti üzemként szolgált lebontásáig.
Akárcsak a Bladnoch, szintén 70-es évek párlata, 80-as évek palackozása. Létezik ebből egy fekete címkés is, ami 12 éves, és erős alkoholfokú. És csillagászati árú.
Szín: óarany Illat: az, ami első illatolásra gyógynövény volt, az most már egy komolyabb herbális – édeskömény, kicsit papírlap, majd túlérett sültalma. Jön némi műanyagosság is. Vízzel érkezik egy kis vakolat. Íz: itt ismét az a helyzet, hogy az íz ugyan közelít az illathoz, de sokkal karakteresebb, határozottabb. Olajos párlat, megjön a gyógynövény is, a földesség, talán fémesség, maláta, kis fehérbors, és amit a kóstoló közben is beszélünk, hogy ami itt 40%, az nem annyinak érződik. Pár csepp vízzel még határozottabb lesz az egész összhatás, ezt el tudod képzelni? Mindent felerősít, mintha most kötötted volna rá a hangfalat. Azt tárgyaltuk, hogy fel is erősíti a fűszerességet.
Itt beszéltük meg az ún. „old bottle effect” jelenséget, amit azok tudtak igazán felfedezni, definiálni, akik nagyon régi palackozásokat is tudtak kóstolni – értsd az 50-es, 60-as években éltek. Arról van szó, hogy egyrészt a whisky oxidálódik, másrészt a régi módszerekkel készített üvegpalackok és a párlat között kölcsönhatás születhetett és ez egyfajta fémes ízt kölcsönzött a párlatnak. Ez a jelenség (az old bottle effect) ismert a whiskys körökben, de vitatott, hogy pontosan mi okozhatja még az oxidáción kívül - ami a későbbi idők újabb technológiáival készült palackjai esetén a lazuló, fémből készült csavaros kupak maga is lehet. A csavaros kupak levegőzés szempontjából tartósabb, mint a parafadugó.
4. Glen Mhor 10yo Moccia Import (43 gradi) – első benyomás: szulfuros
Az este legrégebbi cucca – a címke sok mindenről árulkodik. Kezdjük azzal, hogy Charles Mackinlay & Co…
A Glen Mhor 1972-ben a DCL, a mai Diageo elődje kezébe kerül, akik visszavágják az exportot. Ez azt jelenti, hogy ez a palackozás – 10 éves korjelöléssel és az olasz import tényével – ez előtti palackozás. A korából könnyen visszaszámolhatunk, hogy 60-as évek eleji párlatot iszunk. Ezt megfejelve azzal, hogy a Glen Mhor olyannyira nem is létező lepárló, hogy 1983-ban bezárják és ’86-ban lebontják. Invernessben már csak hűlt helyét találjuk. Érdemes megjegyezni, hogy a Glen Mhort már a késő tizenkilencedik – kora 20. század idejében is palackozták single maltként.
Szín: borostyán Illat: az első benyomás a szulfurosság volt, illetve egy olyan illat, ami talán valamilyen levesre emlékeztetett. Levegőzve jócskán erősödik, cement, malter, régi bőr, korom, talán egy kis jódosság. Az idő elteltével, jó egy óra tiszta levegővel jönnek meg a herbális jegyek. Ez vízzel itt is felerősödik, főleg a húsleves. Vicces, de én gyakran érzem ezt whiskyben. Íz: és itt megint észlelhető az, ami a mai este folyamán már állandó tapasztalás lett, hogy a 43% az bizony sokkal erősebbnek érződik. Ez az az ízvilág, ez a whisky, amit ma már nem tudsz kóstolni. Tömény herbális, vakolatos, kissé teás. A víz itt is felerősít mindent, amit csak lehet. Van itt régi fa, régi faláda, olaj, kis füst, minden…elképesztő.
A mai sorból ez a Glen Mhor erősen kandidál a kedvenc címre.
5. Tamnavulin 1967 The Old Mill, Moon Import (43%) – első benyomás: édes, gabonás
Maga a lepárló 1966 óta létezik, a malt 1967-es, ami annyit jelent, hogy egy évvel a megnyitás utáni maltot kóstolunk…Moon Import palackozás, gyakorlatilag a legendás olasz független palackozó első éveiből, 1986-os palakozás, tehát 21 éves. Mondom 21…Mivel a blendekbe ment, nemigen találsz hivatalos palackozású 70-es évekbeli Tamnavulint például.
Szinte minden adat maga a történelem.
Szín: sötétebb arany Illat: amit már az elején észrevenni az az, hogy baromira könnyed. Ez is volt maga az a speyside-i vonal, amikre ezek a lepárlók épültek, könnyed maltok a blendekhez. Ennél is száraz gabona, viaszosvászon, még hosszú levegőzés után is csak finoman, nem tolakodóan jelentkező florális, gabonás jegyek és csak lágyan bekúszó vakolatosság. Íz: kirobbanóan édesebb ízben, alkoholfokban ez is sokkal magasabbnak tűnik. Persze, könnyű, és azt mondanám, hogy ha valamelyik whisky, akkor ez az, amiben mai jegyeket is felfedezek, ami azért érdekes, mert gyakorlatilag 57 évvel ezelőtt párolták le. Vízzel szépen megmarad, malátás, gabonás.
Itt megálltunk egy érdekességre: amellett, hogy leírjuk a kóstolás során az illatokat, ízeket, érdemes a kóstolási görbét is felrajzolni: hogyan változik a whisky érzete, viselkedése, „élménye” a kóstolás során?
6. Dallas Dhu 1975 „Rare Malts” (61,9%) – első benyomás: öreg gumi, bakelit
A Dallas Dhu az oly sokszor hivatkozott 1983-as nagy bezárási hullámnak esett áldozatul, a Rare Malts pedig a Diageo 90-es években létrehozott sorozata, a tulajdonában lévő, főként bezárt lepárlókból válogatott single maltok legalább 18 éves, hordóerős palackozásai.
Az első illatolás abszolút ezt a gumis vonalat hozta. Az alkoholfok mutatja azért, hogy 21 év után is képes valami megmaradni ilyen szinten a hordóban. Ismét egy Rare Malts, ismét hordóerősség, bezárt lepárló. A Rare Malts a naturalitást jelenti, az egyébként blendekbe szánt maltok lepalackozása, finish, különleges hordók és minden nélkül. Lezárás, Diageo, a mai whiskykorszak előszobája. A párlat.
Szín: arany Illat: mint írtam, gumi és bakelit, kis szulfurosság, ami azért sok levegő után is megmaradt. Mellé bejön egy kis vanília, cukor és égetett cukor; száraz és kissé szúrós, nyilván kijön a hordóerősség is. Nincsenek sallangok. Száraz, gabonás, kissé vaníliás illat van. Íz: az egész kóstoló végén egy arconcsapás a hordóerősség, és mégis milyen lágynak tűnik ízben. Inkább fásabb, mint vaníliásabb. Itt is tökegyszerű, de nem rossz értelemben, hanem annyiban, hogy nincsenek rétegek, csak ez a naturalitás. Vízzel – ami azért kell neki – is megmarad a száraz, krétás, citrusos vonal.
Így zárult a mi oldschool kóstolónk, ami kiváló alapozás volt, még úgy is, hogy a társaság jó része bőszen bontogat 70-es, 80-as évekbeli palackokat. Az ismeretek pedig gyarapodnak. Egy valamiben viszont kitartok a véleményem mellett: 40 év múlva ilyenkor, amikor a mi utódaink, a jövő whiskygeekjei leülnek majd így kóstolni, akkor nekik a mai cuccok lesznek az oldschool maltok, technológiától, változástól függetlenül.
Neked mit jelent az oldschool kifejezés, illetve kóstoltál-e már régi maltokat? Ha igen, mi volt a benyomásod?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
