Már jó három hete lesz, hogy ismét Skóciában jártam, de még mindig nem tudtam (vagy akartam?) leülni megírni a sztorimat, noha volt, aki már utalt is rá, hogy várja. Bevallom, az elemi fáradtság, ami a kevés alvás miatt rámtelepszik, sokszor nem hagy már komolyabb dolgokkal foglalkozni. Pedig a whisky és az élmények csak gyűlnek és ami bemegy, annak bizony ki is kell jönnie. Mintha valamilyen elvárás lebegne ilyenkor az ember feje felett, hogy márpedig erről be kell számolni, de én mégsem emiatt akarom megírni. Teljesen más dolgok vezérelnek.

Néhány évvel ezelőtt, amikor még nem dolgoztam a hazai piac whiskyben legjelentősebb szereplőjénél és sok cégről, lepárlóról, személyről, whiskyről csak olvastam, sok palackozást csak képeken láttam, nem gondoltam volna, hogy a korábban csak az iparági híroldalak, a geeky blogok és a hazai fórumok lapjain megjelenő dolgok egyszer megelevenednek. Nem gondoltam, csak reméltem. Reméltem és erősen akartam. Elég erősen ahhoz, hogy ide eljussak. Nem tartom magamat kiemelkedő tehetségnek semmiben – bár van, amit jobban csinálok, mint mások – csak jobban akartam. Egy kis, közép-európai országból, amelynek párlatfogyasztási kutúrája a szocializmusban kimerült a házipálinkában és a pancsolt szeszekben, de manapság fejlődésben van, én eldöntöttem, hogy olyan dologgal szeretnék foglalkozni, aminek itt nincs hagyománya. Vannak körülöttem, akik a havi zsebpénzükből bejárják fél Skóciát, akkor amikor csak szeretnék. Vagy fizetésemnyi összegeket költenek a hobbijukra, akár minden hónapban. Vagy akár ott élnek, ahol minden történik, legyen szó Skóciáról, az Egyesült Államokról, Ausztráliáról, Írországról és első vonalban mindenhez hozzájutnak, minden a lábuk előtt hever, amiről mi csak olvasunk…Na persze nem sajnáltatni szeretném magam - távol álljon tőlem. Csak kontextusba akarom helyezni, hogy rám hogyan hat például egy skóciai látogatás egy olyan lepárlóban, amiről a megnyitásakor még itthon olvastam és el nem tudtam képzelni, hogy alig 8 év elteltével már az 1-es számú hordójukból fogok kóstolni ott, a raktárukban. Az Ardnamurchan-félszigeten.

Whiskykkel kísért impressziók.

Azt szögezzük le, hogy a látogatásom céges út volt, hiszen én vagyok az Adelphi független palackozó és az Ardnamurchan Distillery hazai importőri kapcsolattartója. Ők kétévente összejövetelt szerveznek az importőröknek Agents’ Weekend név alatt. Mivel vannak piacok, akik már az Adelphi indulása (1993) óta dolgoznak velük, így elég sok arc ismerte egymást. Vicces volt újoncként megjelenni, de szerencsére ezzel nem voltunk egyedül. A hazai piacon mindössze 2020 óta vannak jelen az Adelphi palackozások és az Ardnamurchan single maltjai. Programunk több, jól elkülöníthető részre oszlott: az első délután és este az ismerkedésé, a kötetlen bandázásé volt, a második nap ellátogattunk a lepárlóba, majd aznap este immár elegánsabb kivitelben, ültetett vacsorával folytattuk azt, amit az első este elkezdtünk.

Ragyogó napsütésben töltöttük majdnem a teljes skóciai utat. Ott, ahol a „négy évszak egy nap alatt” nemcsak valami tréfás frázis, a konstans 20 fok fölötti hőmérséklet már-már szürreálisan hatott. Így érkeztünk meg a főzdéhez is, amihez az odavezető utat végigaludtam, tekintettel a kissé megszaladt előestére. A nap már magasan állt. Megérkeztünk! Kótyagos fejjel pláne nem hittem el, hogy itt vagyok, de muszáj volt elhinnem, hiszen hamar több csoportra osztottak minket és elkezdődött az egész napi elfoglaltságunk. 40 kilométer távolságból érkeztünk, mégis egy órát utaztunk és én nem tudtam eldönteni, hogy a skót táj szippantott-e be, vagy a kelleténél jobban kanyargós és dimbes-dombos utak szédítettek el.

Az Ardnamurchan Distillery ránézésre a tipikus skót lepárló képét mutatja a fehér falakkal és a pagodatetőkkel. Talán csak az aszfaltozott utak, a parkolóban álldogáló Teslák és a zsebemből gyorsan előkapott telefon árulják el, hogy nem az 1800-as évek végén járunk, hanem a 21. században. Na meg a stillhouse nagy üvegablakai. Ám mindez csak 2014-ben épült és kezdett működni.

Végigvezetnek minket a lepárlón, a folyamatokon…Porteus malt mill, mashtun, wooden washback…jól ismert szavak, ismerős berendezések. Stillhouse, a két lepárlóüsttel. This is where the magic happens – hányszor mondtam én ezt az egész látogatás alatt! Hiszen ez az egész varázslat - és amellett, hogy a whisky egy, az agráriumhoz szorosan kötődő élelmiszeripari termék, elképesztő történelme, hagyományai vannak és a hozzá kötődő folklór rabul ejt. Kint valahogy minden erről szól.

Pontosan ez jelenik meg a látogatás felénél, a szabadban(!) elköltött ebédnél is, amelyet skót zene kísér. Skót ételek, skót zene, whisky és csupa olyan ember, akik ugyanazért vannak ott, amiért te és talán még messzebbről indultak. Megérkezés. Mindeközben arra is volt időnk, hogy közösen megtöltsünk egy gorda méretű hordót, mindannyian aláírjuk és eltegyük az utókornak (a gorda a skót whiskyiparban érlelésre használható legnagyobb hordóméret, űrtartalma 700l). Agents’ cask. Milyen jól hangzik és fog hangzani pár év múlva.

A délután a nap legkomolyabb programja, a raktárak. Hagyományos, dunnage warehouse, a hordók maximum 3 rétegben helyezkednek el, viszont a raktárépület két szintes, a felső szinten melegebb van, ezáltal az érlelés kémiája is más. Nem döngölt padló és dohos szag van, hanem rend és tisztaság.

A raktárlátogatás / raktárban kóstolás mindig egyedi élmény. Refill bourbon. Oloroso sherry. Heavily peated. Rum. De van itt más is, amit persze nem mondok el. De szeretni fogjátok, az biztos. Természetes, hogy a következő hetek, hónapok, vagy talán évek új megjelenései körvonalazódnak előttünk, hiszen a whisky az ilyen türelemjáték is: a ma munkája évek múltán válik kézzelfoghatóvá és bár ezt a tényt sok mindenre el tudjuk mondani, a whisky esetében ez sokszor évtizednyi várakozást jelent. Az Ardnamurchan párlata kellően konzisztens, átsejlik többféle öltözet alól, de itt is rá kellett jönnöm, hogy vannak bizonyos finiselések vagy érlelések, amik  legtöbb whiskynél nem tetszenek, nem találom túlzottan attraktívnak. Az egyik ilyen például a Sauternes.

Az 1. számú hordót a Glenfarclast birtokló Grant család adományozta az Ardnamurchannak, amiről felirat emlékezik meg a hátulján. Ha ott jár valaki és bejut az 1. számú raktárba, nézze meg. A kóstolást belőle nem garantálom.

Az este formális vacsorával és további networkinggel folytatódott. Az asztalnál Charles Maclean, a szalonban pár példány a skót whiskyirodalom nemrég megjelent egyik, ha nem a legjelentősebb újkori könyvével, a James Eadie által gondozott „The Distilleries of Great Britain & Ireland”-dal, sztorikkal, fotókkal, whiskykkel, szivarral, champagne-nyal, nevetéssel, egy négyzetméterre jutó nagy számú Master és Keeper of the Quaich-kal.

A többit innentől a whisky geek olvasó fantáziájára bízom, de azt még megemlítem, hogy sikerült kóstolni az egyik legelső Adelphi kiadásból: egy 1993-ban palackozott, 11 éves Knockdhu (OB kiadása 1994 óta anCnoc) ami hoppá…1982-es évjárat, pont a születési évemből.

Kell ennél jobb visszakacsintás a sorstól?